Ebben a klasszikusnak számító öt sípos őzhívó készletben megtaláljuk a suta és a gida hangot, a panaszhangú és a vészsirám sípot.

Suta hang: a „fíííep”- nek hallatszó hang a suta párzási hajlandóságát jelzi, amelyet a territórium tulajdonos őzbak mintegy 300 méterről képes meghallani, és arra befutni. Általában az üzekedés elején és végén eredményes ezzel a hívás. Ha elfoglaltuk a jól kiválasztott hívóhelyünket, mindig szélirányból várjuk a bakot, abba az irányba legyen megfelelő kilövés, mert a bak csak igen ritkán feledkezik meg a kötelező óvatosságról, és a kiváló szaglásáról. Fontos, hogy úgy helyezkedjünk – általában egy fa mögé, vagy más takarásba –, hogy mi láthassuk meg a bakot először és ne fordítva. A tapasztalatlanabbak olykor már az első síphangra jönnek, mint a vihar, a rafináltabbak tesznek egy kört és igyekeznek szél alá kerülni. Igen sokszor előfordul, hogy sikertelennek gondoljuk a hívást, pedig csak annyi történt, hogy a bak szelet kapott, és már rég eloldalgott, vagy riasztva megugrott.
Ha már el is kezdődött az üzekedés szinte periodikusan mindig van egy-egy nap, amikor megmagyarázhatatlan okokból abbamarad az üzekedés, majd újra, hasonló hevességgel indul. Régi vita, hogy elugrott, vagy elhibázott bakot be lehet-e hívni még ugyanabban az idényben, vagy sem? Saját tapasztalataim szerint egy hetet várva tízből három bakhívásra újra beugrott. Ha más vadász számára hívunk, előtte feltétlenül oktassuk ki a vendéget, mert kevesen vannak hozzászokva, hogy 10-15 méterre kell lőni, és ilyen rövidtávon is igen könnyű hibázni.

Panasz hang: a kettős hangzást nyomógomb segítségével, megfelelő gyakorlattal állítjuk elő. A panasz hangot a suta akkor adja, ha már nem veszi fel a bakot, de az tovább erőszakoskodik, nem hagyja békén, hanem hajtja tovább körbe, körbe. A panasz hangra azért reagál hevesen a bak, mert azt gondolja, hogy a territóriumában egy másik őzbak „szemtelenkedik” az őt megillető „eladó lánnyal”.

Vész sirám: az előbbinél mélyebb, öblösebb kettős hang, amit szintén nyomógomb segítségével állítunk elő. Ezt a hangot a suta végső szorultságában adja, amikor a bak durván erőszakoskodik. Hatása és „magyarázata” az előbbihez hasonló. Általában az üzekedés második felében válik be, és inkább az ismert krakéler természetű, erősebb bakok esetében. Sokszor ugyanis – éppen az üzekedés fáradalmai miatt – a gyengébb territoriális bakok nem vállalják a megmérettetést, és „jobb a békesség”- alapon nem reagálnak a vész sirámra.

Gida hang: az egyetlen hang, amelyik tulajdonképpen nem is a baknak szól, hanem a sutának. A suta – amikor a bakkal van – a gidáját elfekteti és csak bizonyos időnként keresi fel. Ezalatt számos veszély fenyegeti a magára maradt pöttyös csöppségeket és ekkor adják a jellegzetes cérnavékony, de síppal kiválóan utánozható hangot. Miután a bak a territóriumán belül féltékenyen őrzi az éppen aktuális sutáját, egy percre sem hagyva el, a gida hangra befut a suta, s nyomában éber őrzője, a bak is. Így adott esetben el is ejthető.
A praxisban azonban számos esetben előfordult már, hogy a bak egyedül, suta nélkül futott be a gidahangra. Sőt, olyan eset is akadt, hogy kóbor kutya, vadorzó, vagy éppen egy jól megtermett vadkan jött be a gidahangra.