A vadászati hagyományok kialakulása, és a vadászkultúra Magyarországon

A vadászkultúra kialakulásának története

A vadászati kultúránk voltaképp egy tőről ered a német és az osztrák vadászattal, ami persze nem túl meglepő, hiszen 1918-ig hazánk és ausztria államszövetségben éltek. 

Ekkoriban, a XX. század elején még rengeteg vadfaj élt, köztük zerge, medve, farkas, hiúz és siketfajd is. 

Már ekkoriban megvoltak azonban a mai vadászat alapjai, úgy mint a cserkelés, lesvadászat, illetve hajtás. Ami azonban külön említést érdemel, az az agarászat, ami szintén nagy népszerűségnek örvendett a múlt század elején. 

A törvények szintén megalapozták a jelenlegi útmutatásokat. Egy jóval korábbi, 1883. évi vadászati törvény is kimondta: „csak lőfegyverrel, vagy lóháton bárminemű vadászebek használatával gyakorolható”, tilos viszont „minden szőrmés vagy szárnyas hasznos vadat tőrökkel, hálókkal, hurkokkal elfogni vagy megölni”.

Ekkoriban XX. tc. alapján a vadászat még a földtulajdon része volt, ezt 200 kh-nál nagyobb területen lehetett önállóan gyakorolni. 

Igen nagy számban működtek vadaskertek is, amelyek kifejezetten vadgazdálkodási célokat szolgáltak, és természetesen vadásztak is rajtuk. Ezekbe a kertekbe aztán új vadfajokat is meghonosították, többek között így került az országba a XIX. században a muflon és a szikaszarvas is. 

Ugyanakkor, mivel sok ragadozó élt ezidőben, a vadgazdálkodás egyik fő célja az volt, hogy ezeket a kártékonynak tekintett állatokat (medvéket, hiúzokat, vidrákat, farkasokat, vadmacskákat, borzokat, varjúféléket satöbbi) mindinkább megritkítsák. 

A ritkítások olyannyira sikeresek voltak, hogy az eredményeket látva, a 1910-es bécsi vadászati kiállításon az ország hírneve nagymértékben növekedett. Ennek hatására egyre több külföldi vendég, vadász érkezett, és ekkortájt kezdték felismerni a vadgazdálkodásban rejlő nemzeti értékeket is. 

A vadászati kultúra kialakulása tehát ekkorra, a XIX. század végére datálható, de alig néhány évtizeddel később már rohamosan fejlődött és már a nyugattal is felvette a versenyt. 

Nagyon sokat köszönhetünk azoknak a vadászoknak is, akik beszámolóikkal segítették öregbíteni az ország hírnevét, ekkoriban például Koburg Fülöp Herceg, és Almásy László. 

A vadászati kultúra az egész nemzetre hatást gyakorolt: sok-sok ilyen témájú műalkotás, szobor és festmény született, elég csak ifj. Markó Károly: Diana vadászatára vagy Szinyei Merse Pál: Oculijára gondolni. 

Ezt a dicső, 1867-1919-ig tart időszakot foglalja össze remekül Dr. Zoltán János: Vadászat az Osztrák-Magyar Monarchiában című, 2006-ban megjelent kötete. 

Mint ismeretes, 1920-ban a trianoni békeszerződésben az ország területének mintegy 2/3-ad részét veszítette el, ami természetesen jelentős hatással volt a vadászatra is, lévén hogy az erdősültség aránya így 27%-ról 12%-ra esett vissza. 

A politika akkoriban több ízben is befolyásolta a vadászatot, a védelmet kiterjesztették a ragadozókra, egyre több faj került vadászati tilalom alá (például a batla, baglyok, sirályok), illetve megtiltották a lóháton agarakkal való vadászatot. 

A II. világháború hatalmas pusztítást végzett a vadászati kultúrában: a háború után jószerével csak orvvadászat folyt. Az akkori, szocialista rendszerben nagy változások álltak be a vadászok társadalmi összetételében is, hiszen a kormányzat lényegében megszabta, hogy kinek ad fegyvertartási engedélyt és kinek nem. 

Szerencsére a rendszerváltás után, főleg a 1996. évi LV. törvény a vad védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló törvények már megadták a biztos alapot a mai, modern vadgazdálkodásának, esélyt adva a vadászati kultúra ismételt felvirágoztatására. 

A kultúrának, hagyományoknak ugyanakkor szerves részét képezi a vadásznyelv is, amely az évtizedek során nem sokat változott. 

Vadásznyelv